Az ókori elmegyógyászatot még nem igazán hívhatjuk pszichiátriának, de már ekkor komoly erőfeszítéseket tettek a zavart elméjű személyek kezelésére. Viszont mindezt a vallás keretein belül, főként a papok, sámánok, szentemberek tették.
A korszak hiedelemvilágát elsősorban a többistenhit és a démonokba, szellemekbe vetett hit jellemezte. Az ókori görög kultúra virágkorát megelőzően, az volt az általánosan elterjedt vélemény, hogy a normálistól – értsd: az adott kor és kultúrkör által elfogadott viselkedési, gondolkodási és morális rendszernek megfelelőtől – eltérő megnyilvánulásokat szellemek, démonok, test nélküli láthatatlan lények okozzák.
A pszichiáterek akkori elődei ezeket a démonokat akarták kiűzni az általuk sanyargatott szerencsétlenekből. Ehhez azonban legtöbbször a büntetés eszközeit használták, hiszen úgy vélték, ezekkel vehetik rá a testbe befurakodott szellemeket a távozásra. Az imák és ráolvasások mellett, léket fúrtak a megszállt koponyáján, vagy eret vágtak az illetőn, de gyakran verték, vagy éheztették őket.
Mindezzel, természetesen, legföljebb csak engedelmes bábokat gyártottak, akiknek a jelenléte kevésbé zavarta a „normálisakat”, de valódi gyógyítás nem történt.
Erre egészen az ókori görög orvostudomány megalapozásáig nem is volt túl sok esély. Ugyanis csak ekkortól kezdték a szellemvilágtól függetlenül vizsgálni az elmebeli zavarokat. Először Hippokratész (i.e. 460-377.) tekintett betegként a zavarodott emberekre. Őtőle származik a gondolat, hogy az elme központja az agyban található.
Azonban az ókori görög kultúra hanyatlásával nem csak Európában, de az elmekórtanban is beköszöntött a sötét középkor.
Legutóbbi hozzászólások